Dimanikus idézet

„A zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít bele.” - Kodály Zoltán

150 éve született Gárdonyi Géza

Gárdonyi  Géza :

Szüleim gyémántja voltam

(részletek)

Apám

Hasonlított III. Napóleonhoz, csak a bajuszát nem hordta olyan hosszúnak. A szeme szürke volt és nyájas, nyugodt nézésű; de ha akarta, oly erősen tudta rászegezni bárkire is, hogy nem lehetett kibírni. Persze csak akkor nézett így, ha valaki lóhátról beszélt vele, máskülönben az ő lelke olyan volt, mint a tavaszi napsugár.

Rendesen sötétszürke ruhát viselt vagy sötétbarnát, és gömbölyű keménykalapot, nyáron barnát, szalmából valót. Bal kezét otthon mindig hosszú szárú pipa foglalta el, amelyből szűzdohány illatozott.

A haját fölfelé fésülte és hátul kissé felbokrozta, mint ez az ötvenes években divatozott. Én már ősz hajúnak ismertem őt, mert korán őszült. Ötvenéves korában már ezüstös hajú öregember volt és cvikkert viselt, noha amúgy erőt fejezett ki a magatartása.

Ősszel, tavasszal köpönyegben járt, és ha kívül volt a műhelyen, inkább tartották grófnak, mint mesterembernek.

Bizonyos méltóság és lassúság jellemezte a mozgását. Sohase sietett. Ha vasútra ment, biztos, hogy akkor csengették a harmadikat, mikor kilépett a peronra, de azért nem késett el sohase.

E lassúság nem lustaságból származott, hanem inkább a testi erő lassúsága volt az. Keveset aludt. Azt szokta mondani: Bolond az, aki többet alszik, mint amennyit muszáj.

Éjjel is fölkelt néha, és olvasott. Az olvasmányait nem válogatta meg: ami a kezébe került, azt olvasta. De amit egyszer elolvasott, nem felejtette el.

Agárdon, ahol én születtem, végigolvasta a Nádasdy gróf könyvtárát. Persze Dumas és Hugó Victor tetszett neki a legjobban. Székesfehérvárott és a Lipótmezőn is hordatott könyveket a kölcsönkönyvtárból, s fél éjszakákon át olvasgatott. Reggel aztán elmondta anyámnak, hogy mit olvasott.

Olykor az anyám kíváncsi volt a folytatására, s fölvette a regényt, tovább olvasott. Emiatt aztán lesült-főtt az ebéd, s apám is bosszankodott, hogy anyám előre megmondta, hogy mi lett a vége a regényhősnek.

Akkor aztán nem vett ki többé magyar könyvet, csak németet. Ehhez már az anyám nem értett.

( … )

Vasárnap délelőttökön és nagypénteken az evangéliumokból olvasott. Ilyenkor mély elfogódottságban ült a könyv előtt, és gyakran könnyezett.

De azért kemény ember volt, és a sorsnak semmiféle csapása nem tette aggodalmassá.

Az  iskola

Apám szeptemberben iskolába adott. Mi a falu déli végén laktunk, az iskola meg a falu közepén volt, körülbelül egy kilométernyi távolságra. Nekem eleinte nagy gyötrelem volt oda eljárnom, mert míg a falubeli gyerekek nem ismertek, mindig csúfoltak…

De az iskola tetszett nekem.

Félig földbe süllyedt ház, földes szoba; ablakai kicsinyek; fala alacsony. Mindössze három-három hosszú pad volt benne: az északi oldalon a leányok ültek, a délin a fiúk. Középen az ablaktól az ajtóig jó nagy tér, amelyen a tanító sétálgatott.

Más úrifiú nem járt oda, csak én, meg később, két év múlva az öcsém. No meg a tanító fia, a sápadt kis Guszti.

A tanító azonban nem különböztetett meg bennünket a többitől, mindössze a tollszedés meg a fahordás alól voltunk fölmentve.

Mert az iskolának nem volt fája, s ősi szokás szerint télen maguk a tanulók fűtötték.

Minden gyerek vitt a hóna alatt egy darab fát, s átadta a vigyázónak. Az meg ledobta a kályha mellé. Ilyen módon annyi fa gyűlt össze, hogy a tanítóné konyhájára is elég volt.

Tollszedésre meg a tanító kötelezte az iskolát. Ő még lúdtollal írt, s a gyermekek nagy része is. Csak mi írtunk réztollal, meg valami három jómódú parasztfiú…

Ha visszagondolok erre az iskolára, a falu szegénységének a képét látom benne. Voltak olyan gyermekek, akik télen is mezítláb jártak. A lábuk vörös volt, és futva jöttek havas időben, de azért ami jég volt útközben, végigcsúsztak rajta.

Könyvet se tudott mind szerezni. Ábécéskönyv, katekizmus, biblia - ez volt a könyvük. A többit írták. Én még privát-órát is kaptam, hát nekem volt mindenféle könyvem, de a földrajzot én is írtam…

Az iskola fegyelmezett volt, s elég tiszta. Nem volt ott soha lárma. Még az utcán is rendben kellett hazamennünk.

 A német Isten

Lipótmezőn is azonnal iskolába adtak. Az iskola körülbelül fél kilométernyire volt tőlünk, s akkor még csak egyetlenegy villa állott az országút mellett. A villa oldalára egy kopott, fekete kutya volt rámázolva.

A tanítás két nyelven folyt: magyarul és németül, de mégis inkább németül, mint magyarul, mert tanítás előtt németül mondták a növendékek a miatyánkot. Máig is előttem van egy hosszú nyakú leánynak a képe, amint a kezét összetéve s a fejét kissé oldalt hajlítva, mindig áhítatosan néz fölfelé, s a szava kihallatszik az imádkozók közül.

Én egy szót se tudtam németül, csak éppen összetettem a kezemet, mint a többi, miközben a nagy leányt néztem, amint hangosan imádkozza:

"Vater unser, der du bist im Himmel."

- Apám - mondottam egyszer otthon -, magyar-e az Isten, vagy német?

- Magyar - felelte az apám.

- Mért kérdezed?

- Azért, mert az iskolában németül imádkoznak.

Nem folytattuk tovább a beszélgetést, de én attól fogva azt gondoltam, hogy az iskola padlásán egy külön német Isten lakik, és mikor a gyermekek imádkoztak, eltűnődve néztem most már a leány helyett a padlás deszkáira.

 

A templom

Mikor iskolába beadtak, el kellett mennem a templomba is. Bizonyosan voltam már előbb is templomban, de nem fogtam fel, nem láttam. Itt, hogy már a felfogásom kinyílt, különösen hatott rám a nagynak tetsző épület, a képek, az oltár, s az oldalt álló, hordozható Mária-kép, amely Máriát az ölében elhanyatlott, holt Messiással ábrázolta. A szívébe hét tőr volt festve, s én ezt gyakorta eltűnődve bámultam.

Mikor először hallottam orgonát, arra gondoltam, hogy az angyalok muzsikája ez a földön: mély áhítat szállt meg.

Szerettem a templomba járni. Szerettem a tömjénfüst illatát, a virágvasárnapi körmenetet, a nagypénteki gyászt, a Nepomuki- és egyéb litániákat, a ministrálást.

Néha felmentem a kórusra is, ahol egy régimódi, fabillentyűs orgonácskán játszott a mester, míg oldalt az orgonánál nagyobb fújtató rúdját a hasával nyomta a legnehezebb gyerek.

A mesternek nem volt erős hangja. Mikor énekelt, mindig oldalt tartotta a fejét, s a nyaka megnyulladt, mint a kakasé, mikor kukorikol.

 

Lélekmozdulás

Egy tavaszi napon a kőfal mellett jöttem andalogva. A fakadó természet, a napsütés, a korai virágzás, a csend, az egyedülvalóság elbájolt. Gyönyörűséget éreztem a szívemben; mondhatnám: hangtalan zenét; megálltam félig lehunyt szemmel, és arra gondoltam, hogy a természetnek azt a szépségét, amely most hat reám, azt a gyönyörűséget, amit most érzek, ki kellene fejeznem, valami módon meg kellene írnom, hogy ne múljon el.

Határozottan emlékszem, hogy ezt gondoltam: meg kellene írnom. De annyira lehetetlennek éreztem ezt ugyanakkor, hogy a második gondolatom ez volt: talán ha nagy leszek...

Minthogy az elragadtatásnak ez a perce tisztán megmaradt emlékezetemben, arra is emlékezem, hogy az írás, a le kellene írni, nem mint művészet állott a fogalmaimban, hanem csak mint gondolom-eszköz, hogy ennek a percnek a mámorát szerettem volna megmenteni az elmúlástól.

Tehát nem volt eszemben, hogy író leszek, semmi efféle elhatározás, csak egy gondolat volt az egész, de ez a gondolat oly rendkívüli, mintha éjfél után két órakor látnék az égen átvillanni egy napsugarat.

Mi volt ez?

Ha átgondolom az eddig lefolyt életemet, azt kell látnom, hogy kövek alatt nőtt fű vagyok. Sok idő kellett, míg ki tudtam bújni a levegőre. Körülményeim olyanok voltak, hogy el kellett vesztenem hivatásomnak ösztönszerű tudatát is.

Hajós voltam, akinek harmincöt évig kellett haladnia iránytű nélkül. Csak hányódtam, süllyedeztem, ide-oda terelődtem a folytonos ködben, nem tudva, hova jutok.

De azért mentem, haladtam; irányozgattam magamat ösztönszerűleg, mint a madár, mikor hazaindul térkép nélkül Afrikából. S ma már, mikor odajutottam, hogy bizonyos utamat felismerve, egyenes irányban haladok tovább, bámulva kérdezem: mi vezérelt?

 





| Az Erdélyi Tündérkert Alapítvány és a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar közös honlapja | Lépjen kapcsolatba velünk |
| www.erdelyitunderkert.hu | www.marosszekikodalygyermekkar.hu | Cím: 4024 Debrecen, Szent Anna u. 20-26. |
| Postai címek: 545500 Szováta, Tavasz u. 91. Románia, 1092 Budapest, Knézich u. 5-7. | Telefon: +40 743 862 517, +36 30 689 01 67 |