Dimanikus idézet

„Az ének: hűség otthonunkhoz, hűség múltunkhoz, hűség önmagunkhoz.” - Maczkó Mária

50 éve halt meg Lajtha László

Lajtha László

(1892- 1963)

“A hit  az egyetlen, mindig megmaradó erő.

Csalódhatunk mindenben, csak az emberségben és a Krisztusban nem csalódhatunk soha,

ha megvan a hitünk. De ha elvész e hit, reánk zuhan e zűrzavaros világ minden üressége.”

    Lajtha László a 20. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa. Zongoraművész is volt, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, nemzetközi néprajzi szervezetek vezetője, a tudományos élet hazai és európai szervezője.

Nagy külföldi sikerek és mérsékelt hazai elismerés, majd teljes mellőzöttség: így jellemezhetjük tömören és találóan Lajtha pályáját.

Egyrészt a második világháború előtti párizsi zenei élet állandó sikeres szereplője. Másrészt a magyar zenei életből mindig „kilógó”, erős személyiség, aki nem tagja iskoláknak és érdekcsoportoknak, így sokszor a perifériára szorul. Az ötvenes években pedig valóságos kitaszítottként él Budapesten. Azon kevesek egyike volt, akik semmilyen módon nem működtek együtt a rendszerrel. Nem írt Sztálin-kantátát, vagy egyéb, a rendszert dicsőítő zenét. A hatóság „politikai ellenállónak” tartotta, állásai sorra megszűntek, nyugdíja nem volt, útlevelét 14 évre bevonták, külföldön élő fiait,unokáit nem láthatta, művei csak elvétve szólalhattak meg. A hatvanas évek elejének enyhülő politikai légkörében utazhatott először újból külföldre, ahol  ősbemutatói  voltak, hangversenyek, konferenciák meghívottjaként tisztelték. Karrierje újból felfutott, de a siker gyümölcseit korai halála miatt nem élvezhette.

 Pályájának indulása

Tanulmányairól így vall egy fiatalkori levelében:Az én gyermekkorom egész más volt, mint a többieké… Másfél éves koromban tudtam már betűzni, és mint hatéves gyermek, megvoltak a kedvenc könyveim. Akkor kezdtem zongorázni tanulni is, és hétéves koromból származnak az első kompozícióim. Mint gimnazista, a régi literatúrát kerestem, filozófiát tanultam, logikát és lélektant, és a francia poétákat szerettem, Villont és Baudelaire-t.

Serdülő ifjú koromban, 17-18 éves koromig vágtam az első utakat, ekkor végeztem azokat a komoly és fontos tanulmányokat, amelyeket mások csak később szoktak. […] Nekem magamnak kellett rájönnöm mindenre… Igaz, hogy szakemberek, jók, voltak a mestereim, úgy itthon, mint külföldön. De amikor hozzájuk kerültem, azt mondták: ez a legjobb tanítványom, és mire vége lett a kurzusnak, a kitűnőt vagy a jó osztályzatot megadták ugyan, és elismerték, hogy tudok, de búcsúzáskor úgy végeztünk: ne mondja, hogy a tanítványom volt, semmi közünk egymáshoz…”

Bartók hatására kezdett népzenekutatással foglalkozni, majd több évig volt Bartók jó barátjaként legközelebbi munkatársa a Néprajzi Múzeumban. Zeneszerzőként a francia zenekultúrát és a magyar népzenét vallotta legfontosabb gyökerének. Művei nagy részét Párizsban mutatta be. A második világháború előtt évente több hónapot töltött a francia fővárosban, francia kiadója volt, a francia zenei élet részévé vált.

 Lajtha és Bartók kapcsolata

Lajtha és Bartók legendásan jó viszonyban voltak. Bartók egy ideig Lajtha zongoratanára volt. Ő hívta fel a figyelmét a francia zenekultúrára, az ő hatására kezdett el népzenét gyűjteni, de személyes ügyekben is jelen volt Lajtha életében.

Az ifjú zeneszerző-tudós az első világháború legelején ismerte meg a színinövendék és orvostanhallgató Hollós Rózát. Házasságukat mindkét család ellenezte, valóságos Montague-Capulet ellentétben álltak. Így a fiatalok a háború után 1919-ben titokban, kalandosan keltek egybe.

A világháború négy éve alatt Lajtha a fronton volt. Menyasszonyával titokban levelezett. Mivel nem címezhette Rózáék lakására a leveleket, Bartók volt a postás, az ő címére, a Zeneakadémiára érkeztek Lajtha levelei a frontról.

Bartók emberileg, szakmailag nagyra tartotta Lajthát. „Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk” -, írta 1920-ban egy angol zenetudósnak. 

 A népzenegyűjtő

A népzenegyűjtő utak végigkísérték Lajthát egész életén. 1952-ben fiának írt önéletrajzi levelében így vall erről: „1910-ben, Bartók példája nyomán önállóan mentem el először népdalt gyűjteni. […] Már első utam Erdélybe vezetett és a háború kitöréséig ott dolgoztam, ott tanultam meg a folklorista mesterséget. Ez a népzene otthonom lett, és minden mesternél jobban hatott reám. Bartók közelségéből kiindulva, ez a népzene és a párisi iskola tartatta meg azt a kis ösvényt, melyen elindultam, s amelyet az első világháború szakított meg”.

Lajtha elsősorban a hangszeres népzene gyűjtésére összpontosított. Híressé vált forradalmi jelentőségű széki hangszeres gyűjtése. Aprólékos, hiteles lejegyzésmódját a mai néprajzosok is csodálattal tanulmányozzák.

  A zeneszerző

Lajtha zeneszerzői életműve 69 opusszám alatt változatos műfaji képet mutat. Rajongott a legújabb technikáért, például elsők között szorgalmazta, hogy a népzenét annak hiteles környezetével, a hozzátartozó szokásvilággal, a táncokkal együtt hangosfilmre rögzítsék. Talán nem véletlen, hogy a 20. század jelentősebb magyar zeneszerzői közül éppen ő írt nem is egy hangosfilmhez kísérőzenét.

1935-ben Georg Hoellering osztrák filmrendező eljött Magyarországra és beleszeretett a Hortobágyba. Egy néprajzi filmet készített e tájegység embereiről és állatairól, amatőr színészekkel. Amikor készen voltak a képek, felkereste Bartókot a Néprajzi Múzeumban, hogy komponálna filmzenét hozzá. Bartók Lajthát ajánlotta a feladatra.

A „Hortobágy” sikerén felbuzduló Hoellering újabb feladatra kérte fel Lajthát. 1947-ben egy évre Londonba hívta, hogy a Nobel-díjas T. S. Eliot „Gyilkosság a székesegyházban” című, Thomas Becket vértanúságáról szóló verses drámája filmváltozatához írjon zenét.

1951-ben a „Gyilkosság a katedrálisban" két nagydíjat kap a Velencei Filmfesztiválon. A filmzenéből készült II. szimfónia is elindul a siker útján. 

Lajtha a háború után Budapesten jelentős állásokat töltött be: a Magyar Rádió zeneigazgatója, a Néprajzi Múzeum igazgatója, a Nemzeti Zenede főigazgatója volt. 1948-ban, egy éves londoni tartózkodás és sikerek után, barátai figyelmeztetése ellenére úgy döntött: hazajön. És ekkor hirtelen megváltozott körülötte minden. Nyugati kapcsolatai, hajlíthatatlan jelleme, bátor kiállása miatt a kommunista hatalom számára gyanússá, veszélyessé vált. Állásait, megélhetési forrásait sorra elveszítette, útlevelét bevonták, műveit nem játszották, külföldön maradt fiaival nem találkozhatott. Értékesebb tárgyainak, festményeinek eladásából tartotta fenn családját.

Lajtha muzsikája nem felelt meg az akkori kultúrpolitika kívánalmainak, „a nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus” követőjének tartották. Tamási Áronnal közös alkotásukat (A bújdosó lányt, 1953) soviniszta, irredenta lázításnak minősítették és betiltották.

1958-ban írta fiainak Nyugatra: „[...] az idei szezonban Magyarországon nyilvános hangversenyen egyetlen művem sem hangzott el, sőt, nyáron a Károlyi kertben tartandó népszerű hangversenyeken Kodálytól kezdve vagy húsz magyar zeneszerzőtől játszanak egy-egy zenekari művet, csak éppen én vagyok az a zeneszerző, kit teljesen kihagytak, kitől nem játszanak semmit. Ennek természetesen politikai oka van, amit meg is mondottak nekem.”

Közben Nyugaton rendszeresen felcsendültek művei, kiváló művészek előadásában, igen elismerő kritikákkal, de Lajtha a sikerekről csak a nyugati barátok leveleiből és a neki elküldött újságcikkekből értesülhetett.

1955-ben George Enescu halálával megüresedett egy hely a Francia Akadémia halhatatlanainak széksoraiban. A tagságot távollétében ítélték oda Lajthának, székfoglaló beszédét nem tarthatta meg, hiszen   nem  kapott útlevelet.

Meglepetésként érte és inkább bosszantotta, hogy 1951-ben népzenekutatói munkássága miatt Kossuth-díjat kapott. Az indoklást különösen sérelmesnek érezte, hiszen ezzel zeneszerzői életművét semmibe vették. Csak barátai rábeszélésére vette át a díjat, és azonnal szét is osztotta a vele járó összeget.

Az 1956 utáni állapotokról így számolt be fiainak:

 „Itt ma a terror erősebb, mint valaha; éjjel cipelik el újra az embereket.  Te, Ábikám,(Lajtha Ábel) ne dolgozd agyon magad kimenekült magyarokért, és Te is, Lacikám, vigyázz arra, kivel barátkozol és kivel vagy bizalmas. A kimenekültek között sok az olyan, aki a szabadságharcban részt vett és ki kellett mennie, még több az olyan, aki kényelmesebb és jobb életre vágyódott, de sajnos, van másfajta is. [...] Tudok olyanokról, akik lefölözték a kommunizmus minden előnyét, és azután most a letört, elszegényedett országból kimenekülve áldozatoknak, hősöknek adják ki magukat. Hogy mi mért maradtunk itthon? Azt hiszem, nem érdemes rá felelni, tudjátok ti is.”

Az 1956-os események idején soproni gyűjtőúton volt, viszontagságos módon került haza, ezt követően érte első szívrohama. A forradalom gondolatát megörökítő 7. szimfóniáját is Párizsban mutatták be, hatalmas sikerrel. Lajtha természetesen nem utazhatott ki az ősbemutatóra,igaz, a rádió közvetítette az ősbemutatót. 1958. április 26-án a párizsi Salle Pleyel-ben vezényelte Lehel György a Magyar Rádió Zenekara élén. A közvetítést annyi politikai jellegű megjegyzés kísérte, hogy Lajtha helyesnek látta egy Nyilatkozat megfogalmazását:

„A VI.I szimfóniát 1957-ben írtam. A tragikus indulatot, a hol komor, hol érzelmes borongást, amely munkámból szól, már évek óta magamban hordozom, mint ahogy a magyarság költői is azt magukban hordozták. Ez természetes is, mert hiszen a magyar történelem tele van tragikus eseményekkel, melyek nemegyszer a lét és a nemlét kérdését vetették fel. Ezt a hosszú esztendőkön keresztül bennem érlelődő tervet, mint a szél a parazsat, az 1956-os események is érintették. Nem volnék a magyarsághoz tartozó művész, ha nem érintettek volna. Mert hiszen tragikus történelmi esemény az, amiko magyar és magyar között olyan ellentétek robbanhatnak ki, amelyek az elvégzendő munkát és a jövendőt veszélyeztetik. A hangszerek a magyar tragédiák miatt keseregnek, az igazságért imádkoznak és a békés jövendőért idézik a Himnusz hangjait.”

Élete végén vigaszt jelenthetett számára, hogy 1962-ben végre ismét Nyugatra utazhatott. Oslóban, Londonban, Párizsban, Strasbourgban, Monte-Carlóban ünnepelték. Hét évvel megválasztása után végre elfoglalhatta székét a Francia Akadémián, tudományos előadásokat tartott, vezényelt, jelen lehetett művei bemutatóján, zeneszerzőversenyen zsűrizett. Találkozott családtagjaival (ekkor ismerte meg menyeit és négy közül két unokáját). Kiadója egyéves meghívást ajánlott fel neki. Szándéka szerint csak néhány hónapra utazott haza. Itthon ismét belevetette magát a népzenei gyűjtőmunkába, s a komponálást, a bemutatókat illetően is tele volt tervekkel. Azonban 1963. február 16-án – néhány nappal utolsó gyűjtőútja után – a második szívroham hirtelen véget vetett életének. Jelképesnek tűnhet, hogy utoljára a Vas megyei Bucsu községben gyűjtött, utolsó feljegyzett dalszövege  így szól:

„Az igaz hitben végig megmaradjunk

     Noha ez földön szükség nyomorognunk

                                                   Sok gyalázatot érette szenvednünk

                                                             Azután meghalnunk."

                                   (A Müncheni Magyar Intézet tanulmányának felhasználásával)





| Az Erdélyi Tündérkert Alapítvány és a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar közös honlapja | Lépjen kapcsolatba velünk |
| www.erdelyitunderkert.hu | www.marosszekikodalygyermekkar.hu | Cím: 4024 Debrecen, Szent Anna u. 20-26. |
| Postai címek: 545500 Szováta, Tavasz u. 91. Románia, 1092 Budapest, Knézich u. 5-7. | Telefon: +40 743 862 517, +36 30 689 01 67 |