Dimanikus idézet

„A remény: eszköz, hogy álmunkat valóra váltsuk.” - Suenens bíboros

Bartók Béla


NAGYEMBEREK        kiskorukban

Bartók   Béla



  A forrás mentén  

…A zeneszerző nagyapja a Torontál megyei Nagyszentmiklóson élt, ott, ahol majd az unoka megszületik. Bartók János 1817-ben született, és 1877-ben halt meg, a szabadságharc idején, és annak leverése után évekig élt külföldön. Bartók János beutazta Európát, mezőgazdaság-tudományi ismereteket szerzett, megtanult néhány idegen nyelvet, s midőn hazajött, rábeszélte a nagyszentmiklósi földbirtokost, Nákó grófot, hogy földművesiskolát építtessen. A grófot elég rövid idő alatt meggyőzte , s a nagyszentmiklósi földművesiskola csakhamar felépült. Első igazgatója maga Bartók János lett.

A nagyanya Ronkovics Matild, horvát származású volt. Szláv temperamentum, szenvedélyesség, kemény akaraterő jellemezte. Jól zongorázott, szenvedélyesen szerette a zenét. Ő hozott zongorát a földművesiskola igazgatói lakásába.

Kilenc gyermekük volt, Béla nevű fiuk 1855-ben született. Tüneményes férfiszépség volt, külseje is szertesugározta szép lelki tulajdonságait. Idősebb Bartók Béla csellózott, kisebb táncdarabokat szerzett, és dirigált is. A nagyszentmiklósi Zeneegyesület alapító elnöke, a helybeli zeneélet megteremtője. Lapot szerkesztett, maga írt bele cikkeket. Rendkívül élénk szellemű, mozgékony ember volt, nagyon szeretett utazni, nemcsak külföldre, messzi tájakra (Egyiptomban is járt), de az ország határain belül is szívesen barangolt, igen gyakran lóháton téve meg nagy utakat.

Idősebb Bartók Béla Voit Paulát vette feleségül. Két okos, művelt ember talált egymásra ebben a  házasságban . Mindketten muzsikáltak, szerették a zenét, értettek is hozzá…

Torontál megyében, 1881.március 25-én, a nagyszentmiklósi földművesiskola igazgatói lakásában nagy az öröm. Fia született az igazgató úrnak. Első gyerek, és nem is akármilyen, a nagymama véleménye szerint gyönyörű…Az apa tűnődve nézi fiát, aki huszonhat évvel fiatalabb nála, és ugyanolyan neve van, mint neki. A keresztségben a Béla nevet kapta ő is. Bartók Béla. Mindössze annyi a különbség, hogy neve elé odaírták, hogy: ifjabb.

A    játékdob

Idősebb Bartók Béla a nagyszentmiklósi Zeneegyesület elnöke volt. A dalosok között nem egy akadt, aki sehogy se akarta figyelembe venni a vezénylőpálcája  által irányított tempót és ritmust. Bartók igazgató úr, hogy figyelmetlen énekeseit megleckéztesse, kis játék dobot vásárolt, azzal verte a ritmust, immár nemcsak láthatóan, de hallhatóan is, így aztán a dalosok elröstellték magukat, és hamarosan leszoktak a ritmustalanságról. Az igazgató úr karénekpróba után hazavitte a kis dobot. Hároméves fia a zongora mellett ült egy kis gyermekszéken. Az apa a szoba közepén álló nagy kerek asztalra helyezte a dobot. A kisfiú figyelt, nézett komolyan, csillogó szemmel. Mikor apja  elhagyta a szobát, akkor kelt föl a kis székről, hogy az új játékhoz lopakodjon. A dobot az ölébe vette, és mámorosan ütni kezdte. Édesanyjának jutott eszébe, hogy ha leül a zongorához, és játszani kezd, arra a gyerek okvetlenül felfigyel, mert az mindennél jobban érdekli. Így is történt. Midőn felhangzott a zongoraszó, a kisfiú  abbahagyta a dobolást. Néhány másodpercre. Utána nyomban folytatta, de nem ám akárhogyan, összevissza, hanem pontosan úgy, ahogy azt az „édesmama” zongorajátéka megkívánta. Minden taktus hangsúlyos ütemrésze egy dobütést kapott. Amikor az „édesmama”, abbahagyva a négynegyedes indulót, háromnegyedes ütemű keringőbe kezdett, s a kis dobos pillanatnyi tűnődés után maga is habozás nélkül illeszkedett bele a megváltozott beosztású zenei rendszerbe, pontosan úgy, ahogy kell.

A kis Bartók fiú négyéves korában már éppen negyven dalt tudott; a felnőttek számolták, számon tartották őket. Szövegüket is tudta, de nem énekelte. Ha valaki a kezdősort mondta, ő ott termett a zongoránál, s állva, mivel a székre való felülés még nehézségekbe ütközött, játszotta a szöveghez tartozó dallamot. Egyelőre még csak egyetlen ujjal, de rendkívül pontos ritmusban szólaltatta meg

A nagyszentmiklósi műkedvelő zenekar hangversenyt adott a vendéglőben. Bartók igazgató csellózott a zenekarban. A hangversenyre fiát is elvitte, aki ez alkalommal hallott életében először zenekart. Rossini Semiramis-nyitányát játszották. Ott ült a kisfiú az édesanyja mellett. Az egész hallgatóság terített asztalnál ült a hangverseny alatt, ettek, ittak zenehallgatás közben. Csak a kisfiú ült étlen-szomjan, néma bűvöletben a helyén; szemét-száját is nyitva felejtette az ámulattól. Mennyi hangszer! És mind egyszerre szól! A zenekari szám után egy bácsi megkérdezte:

-Na, hogy tetszett Béluska?

- Nem értem – mondta hevesen -, hogyan  tudnak enni az emberek, mikor ennyi rengeteg  zene van!

 

Az  igazi  zongora


Eljött a nagy nap, az első zongoralecke napja. Nem lehetett tovább halogatni. Március 25-e volt, a kisfiú  ötödik  születésnapja. Ezt kérte születésnapi ajándékul. Hiába ígért mama hintalovat, csokoládétortát, semmi sem kellett neki, csak ez: az első zongoralecke. Nem lehetett megtagadni tőle.

Március 25-én kapta az első leckét, 27-én már ismerte a kottát, 29-én bal kézzel kísérte a jobb kezével játszott dallamot, április elején pedig mind a tíz ujjával egyformán billentgetett a hangszeren. Április 23-án Béla-napkor pedig megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Mamával együtt adták elő az ünnepélyes alkalomra.

A nagyszentmiklósi igazgató úr megbetegedett, és harminckét éves korában meghalt. Itt hagyott két csodaszép gyereket, egy fiút meg egy kislányt. A nagy gyász mérhetetlen szenvedéssel járt, sírással, álmatlan éjszakákkal. Özvegy Bartókné Voit Paula nem mindennapi lelkiereje itt mutatkozott meg első ízben, a legnagyobb szerencsétlenség idején. Más asszonyt földre tepert volna a bánat. Őt nem. Várostól vármegyéhez, vármegyétől a minisztériumhoz fordult: tanítónői  állásért . Csakhamar akadt is, mégpedig elég kedvező. Az Ugocsa megyei Nagyszőllős környéke egészséges hegyvidék. A kisfiúnak úgyis ártalmára volt a nagyszentmiklósi por, bízni lehetett abban, hogy a jóval egészségesebb éghajlatú  Nagyszőllősön  erőre kap.

1891. március 15-én, az iskola első ízben ünnepelhette nyilvánosan a nemzet nagy évfordulóját. Eddig csak csöndben tarthatták meg az ünnepet, osztályteremben, óra alatt, mert még tanítási szünetet sem adott a minisztérium e napon. Az ünneplő közönség zsúfolásig megtöltötte az iskola dísztermét. Ebben a forró hangulatban lépett pódiumra a tízéves Bartók Béla. Nagy sikere volt,egyre több ráadást követeltek az előadó művésztől, aki ráadásként saját műveit adta elő, egyiket a másik után. Maga mondta be a kompozíciók címét is: Walzer - ez volt az első, utána a Tavaszi dal következett, majd a Scherzo. Legnagyobb sikert A Tisza csobogása című virtuóz zongoradarabbal érte el; formás kis mű volt ez, melyet kápráztató technikával mutatott be szerzője.

Egy évvel később, 1892. május 1-én ismét műsoros estet rendezett az iskola, melynek fénypontja ezúttal is Bartók Béla fellépése volt. A bevételt a szegény sorsú tanulók segélyezésére ajánlotta fel a rendezőség. Kritika is jelent meg az Ugocsa című  helyi lapban,  a tizenegy éves Bartók Béla első kritikája. A lap lelkesen magasztalta a kis másodikos gimnazista előadó és alkotó művész tehetségét, aki Beethoven Waldstein-szonátájának első tételével, valamint A Duna folyása című nagy terjedelmű, húsz percig tartó, saját szerzeményű zongoradarabjával ejtette ámulatba hallgatóságát. Szűnni nem akaró tapsot kapott, továbbá hét bokrétát az intézet leánynövendékeitől.

A kis Bartók szeretett tanulni. Ment is a tanulás, egy évvel későbben kezdte, két évvel korábban végezte a többi nagyszentmiklósi elemistánál. Nyolcéves korában már elvégezte a negyedik elemit, mégpedig tiszta kitűnő bizonyítvánnyal, akkor, amikor a többiek, akik egy évvel megelőzték a beiratkozásban, még csak harmadikosok voltak. Magaviselete ellen sem emelhetett senki semmiféle kifogást. Csöndes volt. Figyelt, szinte megszakítás nélkül. Tágra nyílt tekintete olyan feszült érdeklődést árult el az órákon, hogy tanítói ugyancsak megerőltették magukat, mert érezték, hogy ennek a nagy várakozásnak eleget kell tenni. A tanító szinte leckéjét felmondó diáknak érezte magát a szokatlanul komolyan figyelő kisdiák előtt.

Egyszer azonban nevezetes esemény történt. Látogató jött Sopronból mama egyik barátnőjéhez. Öreg bácsi volt, túl a hatvanon, haja, szakálla tiszta ősz, de hangja zengett, akár az orgona a templomban. Különben maga is orgonista volt meg zeneszerző, igazi, komoly muzsikus, olyan, aki nemcsak kedvtelésből, szabad idejében zenélt, mint azok, akiket a kisfiú ez idáig hallott. Altdörfer Keresztélynek hívták. Törve beszélte a magyar nyelvet, mivelhogy német származású volt, de mama, aki pedig jól tudott németül, mégis magyarul beszélt vele, hogy a gyerekek is részt vehessenek a társalgásban. Altdörfer Keresztély, Sopron város orgonistája a kis Bartók zongorázását szerette volna hallani ,  azért jött ide. Hanem amit hallott, messze felülmúlta várakozását. Hogy a gyereknek abszolút hallása van, komponál, falja a kottákat, ezt tudta, hallotta. De hogy egy gyermek, aki még sohasem tanult összhangzattant, úgy tartsa be az összhangzattani szabályokat, melyeket még nem ismer, mintha kisujjában volna az elmélet, ilyet bizony még nem hallott az öreg Altdörfer Keresztély.

A második szakember Aggházy  Károly volt, akihez mama Pestre vitte el a fiát, hogy mondjon véleményt játékáról és tudásáról. Aggházy  jó véleményét azzal támasztotta alá, hogy javaslatot tett, azonnal fölveszi tanítványai közé a Nemzeti Zenedébe. Ez nagy tisztességnek számított, mert Aggházy nem kisebb mestertől tanulta a zongorázást, mint magától Liszt Ferenctől. A kisfiú legszívesebben haza se ment volna, hogy Aggházytól tanulhasson tovább. De e vágya teljesíthetetlen volt. Ugyan kihez adta volna őt az édesanyja, kire merte volna bízni a tizenéves gyermeket?

Az első polgárit Nagyszőllősön végezte, gimnázium  ott nem volt. Nagyváradon gimnázium van, ott rokonok laktak, azok szívesen látták házukban a kis gimnazistát.

Kersch Ferenc egyházi karnagytól tanult zongorázni. Kersch tanár úr szakadatlanul ünnepelte tanítványát, el volt ragadtatva tőle, akármit csinált, akárhogy játszott, dicsérte. Kersch tanár úr nehezebbnél nehezebb zongoradarabokat adott fel neki, boldog-boldogtalant behívott az órákra, hogy dicsekedjék kis tanítványával; olykor zsúfolásig megtelt a tanár úr szobája szomszédokkal, ismerősökkel, a kisfiúnak pedig játszania kellett Chopin-balladákat, Liszt-rapszódiákat, jóllehet sem erővel, sem technikával nem győzte őket. Hallgatósága ezt nem vette észre. Mindenki el volt ragadtatva, kivéve a kis előadóművészt. Ő maga  ugyanis rendkívül elégedetlen volt önmagával. Érezte, hogy rossz úton halad. Tudta, hogy e műveket valahogy egészen másként kellene előadni. De hogyan?

A pozsonyi diák

A pozsonyi áthelyezést „édesmama” intézte el. Pozsonyban gimnázium van, zeneélet van, hangverseny, operaelőadás, pompás zenetanárok, hivatásos, komoly muzsikusok! De ami a legfontosabb: Pozsonyban együtt élhet fiával, naponta láthatja, gondoskodhat róla, hallgathatja gyakorlását, beszélgethet vele, figyelemmel kísérheti szellemi fejlődését. Pozsony volt az a város, ahol Bartók Bélát végre igazi szakember tanította zongorázni: Erkel László.

Erkel Ferenc fia zeneelméletre is tanította, mit ő maga még hírneves édesapjától tanult meg. A kis Bartóknak alkalma nyílt megtanulni azt, amit ugyan ösztönösen tudott: az összhangzattan szabályait.

Egy év után, sajnos, el kellett hagyni Pozsonyt. Mamát áthelyezték Besztercére, Beszterce-Naszód megyébe. Nyolc hónapot töltöttek itt, a tizenkét éves diák nagy bánatára. Nemcsak az volt a baj, hogy el kellett válni Erkel tanár úrtól, de Besztercén egyáltalán senkitől nem lehetett zenét tanulni. DE volt más nehézség is. Szász gimnáziumba kellett beiratkoznia, mivel más nem volt. Ez azt jelentette, hogy itt minden tárgyat német nyelven adtak elő. De legalább megtanulta a nyelvet, aminek később igen sok hasznát vette. Nem volt haszon nélkül való ez a besztercei időzés, csak nem sok öröme telt benne.

Özvegy Bartóknét visszahelyezték Pozsonyba. A pozsonyi állami tanítónőképző gyakorlóiskolájába nevezték ki mamát tanítónőnek. Magasabb fizetéssel és kevesebb óraszámban dolgozhatott, mint eddig. Nagy volt az öröm. Folytatódhatott a zenetanulás Erkelnél. Pozsonyban olyan zeneélet volt, hogy a fővárosban sem különb. Közel volt Bécs, onnét gyakran jöttek át híres művészek hangversenyt adni.

A gimnázium egyik tanára, Dohnányi Frigyes felfigyelt a nagy tehetségű, jó magaviseletű diákra, s midőn megtudta róla, hogy zenei téren is kiváló, megismertette saját fiával, Dohnányi Ernővel.

Dohnányi Ernő szintén a Királyi Katolikus Gimnáziumba járt, de három osztállyal följebb.

Dohnányi zongorajátékának híre már túljutott a pozsonyi határokon, sőt kompozícióit is ismerték szerte a megyében. Minden ünnepélyen föllépett, a gimnázium templomában orgonált, saját szerzeményeit játszotta. Dohnányi Ernő azonnal felismerte kis iskolatársának nagy tehetségét, örömmel foglalkozott vele. Sokat tanultak egymástól, nemcsak Bartók Dohnányitól, hanem a fejlett tudású Dohnányi is a nála egyelőre kevesebbet tudó Bartóktól. Nagy barátságot kötöttek, sülve-főve együtt voltak, zongoráztak, zenéről vitatkoztak; Dohnányi Ernő sokkal jobban érezte magát a kisfiú társaságában, mint vele egyidős osztálytársai körében. A Duna folyása nagyon tetszett Dohnányinak, tulajdonképpen ezzel hódította meg őt a kisdiák. Dohnányi és Bartók pompás muzsikusoknak tartották egymást. Ezt nem is titkolták, mindegyik dicsérte a másikat.

Tizenöt éves korában érzékeny veszteség érte Bartók Bélát. Meghalt Erkel tanár úr.

Kinél lehetne most tanulni? Dohnányi tanácsára Hyrtl zenetanárnál folytatta tanulmányait. De közben persze tovább tanult Dohnányi Ernőtől.

Dohnányi Ernő leérettségizett, elutazott Pestre, s beiratkozott a Zeneakadémiára. Ettől kezdve Bartók orgonált vasárnaponként a gimnázium templomában.

A karácsonyi szünetben  a  Mama gondolt egy nagyot, és elindult hetedikes fiával Bécsbe. Az út nem volt hosszú. Annál jelentősebb. A pályaudvarról egyenesen a konzervatóriumba mentek. Útközben a várost nézték. Azt a várost, melyben Beethoven élt, alkotott, szenvedett és meghalt. A konzervatóriumi tanár, aki Bartók zongorajátékát és műveit meghallgatta, azonnal fel akarta venni, tandíjmentesen. Még ösztöndíjat is ígért az osztrák szakember a császár magánpénztárából. Lelkesen hívta, jöjjön mielőbb, és kezdje meg nála a tanulást.

Mama megköszönte szépen a zenetanár jóindulatát. Nagyon örült az ajánlatnak, de egyelőre nem hagyhatja itt fiát, előbb el kell annak végeznie a magyar középiskolát. Majd érettségi után...Milyen óriási lehetőség! Bécsben zenét tanulni! A világ zenei fővárosában! Kívánhat-e ennél többet egy kezdő muzsikus?

De minden másként történt.

Hazaérve, otthonukban vendéget találtak. Dohnányi Ernő érkezett Pestről, a karácsonyi szünetre látogatott haza édesapjához. Dohnányi Thomán tanár úrról beszélt, aki magának Lisztnek volt a tanítványa, s Liszt őt külföldi útjaira, Rómába, Weimarba, Bayreuthba is magával vitte. Milyen jó hallgatni Thomán tanár urat, hogy így vagy úgy kell ezt vagy azt a művei játszani, s közben arra gondolni, hogy ugyanígy mondhatta ezt neki Liszt Ferenc. Az ember azt képzeli, magától Liszt Ferenctől tanul zongorázni.

Mama elmesélte a bécsi látogatást és azt, hogy fia az érettségi után Bécsbe megy zenét tanulni.

- Kinek a tanítványa volt az a konzervatóriumi tanár? - kérdezte Dohnányi. Mama és fia egymásra néztek. Nem tudtak felelni.

- Semmi értelme sincs Bécsben tanulni - jelentette ki Dohnányi. - Pesten az ember Thomántól tanulhat, ugyanabban az épületben, ugyanazon a zongorán, ahol Liszt tanított.

Mama és fia egymásra néztek. Dohnányinak igaza lehet. Néhány heti töprengés után elindultak Pestre. Thomán Istvánt keresték fel. Thomán tanár úr figyelmesen végighallgatott minden számot, aztán kijelentette, hogy felvételi vizsga nélkül fölveszi Bartókot ősszel az akadémiára.

                                                                           (Székely Júlia könyve nyomán)





| Az Erdélyi Tündérkert Alapítvány és a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar közös honlapja | Lépjen kapcsolatba velünk |
| www.erdelyitunderkert.hu | www.marosszekikodalygyermekkar.hu | Cím: 4024 Debrecen, Szent Anna u. 20-26. |
| Postai címek: 545500 Szováta, Tavasz u. 91. Románia, 1092 Budapest, Knézich u. 5-7. | Telefon: +40 743 862 517, +36 30 689 01 67 |