Dimanikus idézet

„Ha valamit a jó Isten létre akar hozni, mindig megadja hozzá az eszközöket is.” - Boldog Gerhardinger Terézia anya

Kocsár Miklós

Kocsár  Miklós

                            Debrecen, 1933. december 21.  Kossuth- és Erkel-díjas magyar zeneszerző.

Élete, munkássága

Zenei tanulmányait szülővárosában kezdte, a Debreceni Konzervatóriumban Szabó Emil zongoratanítványa volt. Zeneszerzés tanulmányait 1954 és 1959 között Budapesten végezte a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, Farkas Ferenc irányításával.

Az 1960-as évek elején megnősült, felesége Herboly Ildikó karvezető-zenetanár, a Kodály-módszer jelentős képviselője volt. 1963-ban pár hónapig a Zeneműkiadó szerkesztője volt, majd még ugyanebben az évben a Madách Színház zenei vezetője és karmestere lett. 1972-ig dolgozott a színházban, ezt követően a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában zeneszerzést tanított. Oktató munkája mellett 1974-től a Magyar Rádió népzenei rovatának vezetője, majd 1983-tól 1995-ig a Zenei Főosztály helyettes vezetője volt.

Kocsár Miklós életműve szorosan kötődik a költészethez, így fontos szerepet töltenek be a vokális művek, kórusművek, dalok, kantáták, oratóriumok, amelyeket többnyire magyar költők verseire írt (Weöres Sándor, Juhász Gyula, Nagy László, Csanádi Imre, Kányádi Sándor stb.), de komponált kantátákat, misét, oratóriumot, zenekari darabokat, versenyműveket, hangszeres szólódarabokat és dalokat is. Zeneszerzői munkássága a kamarazenéből, és elsősorban a fúvós zenéből indult ki. Már fiatalon megfigyelhető műveiben a tonális zenétől való bizonyos fokú elszakadás, és ezzel együtt a szigorú formai arányokhoz való ragaszkodás. Kompozícióira a gondos kidolgozottság, a mívesség.

Főbb művei

  • Capriccio – fuvolára (1956)
  • Három gyermekkar (1956)
  • Kürtverseny (1957)
  • Vonósnégyes (1960) 
  • Tűzciterák (1973) kórusmű
  • Gyermekkarok I. II. III. (1974) IV. (1983)
  • Kassák-dalok (1976)
  • Változatok zenekarra (1977)
  • Cat and dog (1978) kórusmű
  • Metamorphoses (1979) zenekari mű
  • Csodafiú-szarvas (1979) kórusmű
  • Hét változat mélyhegedűre (1983)
  • Elégia – fagottra (vagy gordonkára) és kamarazenekarra (1985)
  • Mégis mondom, Damion! (1985) kórusmű
  • Suite per chitara (1986)
  • Karácsonyi pásztorjárás 1989 vokális zene
  • Missa in A (1991) kórusmű
  • Hegyet hágék (1992) kórusmű
  • 7 sonate – „Hommage a Scarlatti” (1993) szólóhangszerre
  • Ballata sinfonica (1994) zenekari mű
  • Gordonkaverseny (1994)
  • Dalok Kányádi Sándor versekre (1994)
  • Ballada cimbalomra (1995)
  • Sinfoniette per archi (1996) zenekari mű
  • Magnificat – kórusra és kamarazenekarra, illetve kórusra és orgonára (1996)
  • Hang-portrék zongorára (1996)
  • Concertino per due fluti, cembalo e archi (1999) zenekari mű
  • Szent Márton püspök dicsérete (2001) oratórium
  • Magyar táncok No.1. – a sepsiszentgyörgyi kéziratból (2004) kamaramű
  • Magyar táncok No.2. – a Barkóczy-féle kéziratból (2004) kamaramű
  • Ave maris stella – nőikar (2004)

(Wikipédia alapján)

 

 

Kocsár     Miklós    nyilatkozataiból

 

 Gyermekkoromból előttem van a fekete zongora: nagyon szerettem játszani alatta, főleg amikor édesanyám zongorázott, és zengett-bongott a fejem fölött a hatalmas hangszer. Természetesen én is megpróbáltam ütögetni a billentyűket. Édesanyám hamar észrevette érdeklődésemet, és kerített egy tanárnőt, Irma nénit, aki németre és zongorára tanított heti két alkalommal. Az első zongoraórára például világosan emlékszem. Megmutatta, hogyan kell tartani a kezemet, hogyan kell billenteni, és hogy mi mit jelent a kottában, amit elém rakott. Amikor elment, szépen tovább lapozgattam a kottát, és egyre több darabot próbáltam meg elbillegetni.A következő alkalommal közöltem, hogy én már az egész füzetet elzongoráztam. Hamar áttértünk a Kis kezek, nagy mesterek című, akkor divatos zongoraalbumra, amely népszerű opera- és operett részleteket is tartalmazott könnyített letétben. Mondanom sem kell, hogy ezekkel nagy sikert arattam a család és az ismerősök körében. Nyolc-tízéves lehettem. Egyenes út vezetett a könnyűzene felé: a korabeli tánczenét, valcereket, egyéb ismerős dallamokat pillanatok alatt meg tudtam jegyezni, kis kíséretet fabrikáltam hozzájuk, és osztálytársaim örömére gyakran játszottam őket.( … )

Édesapám hentesmester volt, hétköznap késő estig az üzletben dolgozott, csak a hét végén hallhatott a játékomból valamit, de nem volt kifogása ellene. Nagyon szerette a muzsikát, szép zengő hangja volt, szinte most is fülembe cseng, ahogy az istentiszteleteken énekelt.

( … )

Tizenhét évesen  a  Debreceni Zenedébe kerültem….Gondoltam, klarinétozni tanulok .Azért választottam, mert közel áll a könnyűzenéhez. De csak két hétig látogattam a klarinétórákat, mert Zeitler Márton átcsábított a harsonaóráira….A fúvós termekhez a második emeletre egy kis hátsó lépcsőn kellett fölmenni, majd egy vékonyka folyosón jobbra-balra nyíltak a termek, úgyhogy minden szobából mindent lehetett hallani. Az egyikben a trombitás, a másikban a kürtös barátom fújta. Mivel reggeltől estig ott voltunk, óhatatlanul bekukkantottunk egymás óráira. Ennek köszönhetem, hogy egész későbbi pályámon vonzódtam a fúvós hangszerekhez, és valamennyi fúvós hangszer hangzása megragadt a fülemben. Nos, Zeitler Mártonnak kevés növendéke volt, a klarinéttanárnak meg sok: megegyeztek. De őszintén szólva jobban tetszett akkor már a harsona. És az sem áll távol a könnyűzenétől, hiszen Zeitler Márton is játszott a Rádió tánczenekarában. Ez február-márciusban történt, és júniusban vizsgát tettem az első év anyagából. Huszonegy éves koromban, amikor fölvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakára, Farkas Ferenc osztályába. ( … )Farkas Ferencet nagyon  szerettem. Sokat köszönhetek neki. Észrevette, hogy óriási lendülettel fogtam a tanuláshoz, és plusz munkákat, lehetőségeket adott. Akkor kicsit más volt a zeneszerzés-tanítás, mint ma. Stílusgyakorlatokat a Bach-fúgákon és invenciókon kívül soha életemben nem készítettem.

( … )

 Gyerekkoromban a nyarakat egy szabolcsi faluban, a keresztanyámnál töltöttem. Esténként nagy népdaléneklést csaptunk. Tehát volt eleven emlékem, volt miből táplálkoznom. A főiskolán aztán újra rátaláltam a népzenére, egyébként Járdányi tanította, mint ahogy a szolfézst is.

( … )

A  tanítás  számomra  a mai napig nagy élmény. A fiatalok nyitottsága, gondolkodása inspiráló, frissítő. Mondják, a komponálást nem lehet tanítani. Ez igaz, abban az értelemben, hogy nem a tanár tanítja a növendéket, hanem a növendék taníttatja saját magát. Hiába teszem ki szívemet-lelkemet, ha a tanítványról minden lepereg, ha nem érdeklődik, nem akar mindig még többet tudni, ha nincs benne elszántság, hogy megismerjen mindent, s a végsőkig "kiszipolyozza" a tanárát.

( … )

Furcsa viszonyban vagyok a költőimmel. Nagy László vagy Weöres Sándor költészete, versei valahogy azonnal megszólalnak bennem. Nem is megszólalnak, inkább megszólítanak. Nem kell a költeményeiket kitenni a zongorára, és napokon át töprengeni rajtuk, hogy miként szóljon az első néhány ütem. S hadd említsem meg Kányádi Sándort, akinek ízig-vérig erdélyi, szuggesztív költészetét nagyon szeretem. Több kórust és dalt írtam a verseire. Egy kantátát is, a Madáretetőt. 1999-ben írtam a Könyörgés tavasszal című vegyes kart. Nem értettem egy ideig a Kányádi-költeményt, aztán megláttam a végén a vers születésének dátumát: 1957. Akkor tudatosodott bennem, hogy a vers ’56-ról szól.

( … )

Erdélyi Zsuzsanna már korábban megmutatta nekem a Hegyet  hágék, lőtöt lépék archaikus népi imádságait , de megmondom őszintén, először nem ragadták meg a fantáziámat. Aztán amikor egy Somogy megyei folyóiratban találkoztam velük ismét, nyugodtabb körülmények között, akkor kezdtek el jobban érdekelni. A debreceni kórusverseny megrendelésére kezdtem el írni az első népi imádságszöveget, a Mégis mondom, Damion! címűt. De belebonyolódtam. Nem tudtam mit kezdeni az áradó prózával, a végtelen hosszú sorokkal. Mivel a határidő sürgetett, kénytelen voltam abbahagyni a komponálást. Akkori kedvenc költőmhöz, Nagy Lászlóhoz fordultam segítségért. Levettem a polcról a kötetét, amely a Csodafiú-szarvasnál nyílt ki. Rögtön megtetszett, megihletett a vers, és az így született énekkari művet küldtem el Debrecennek. A Mégis mondom, Damion! hat-hét évig is ott állt a zongorámon félkészen. Aztán egyszer csak kivilágosodott minden - talán akkor értem meg a feladathoz -, és egy pillanat alatt befejeztem. Utána a többi imádsághoz is bátrabban nyúltam.

( … )

A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején - úgy érzem - volt egy döntő fordulat. Ugyanis ekkor fogadtam el végre saját magamat: én "ilyen" zenét írok. Addig mindig meg akartam valaminek felelni. Csatlakozni valamilyen irányzathoz, tartozni valakikhez. Rájöttem, hogy nem tudok kibújni a saját bőrömből, és nem is akarok, mert jól érzem magam benne. Nagy nyugalom szállt rám. Ráeszméltem arra is, hogy a zeneszerzésben nem az eszközök a fontosak, hanem a zeneszerző egyénisége, és a gondolat, amit ilyen vagy olyan módon ki szeretne fejezni. Ezzel kapcsolatban azt szoktam mondani a növendékeimnek, hogy három dolog szükséges ahhoz, hogy valakiből sikeres zeneszerző legyen: biztos mesterségbeli tudás, szorgalom és tehetség. Bármelyik hiányzik, baj van. A tehetséget nem lehet megkerülni, az vagy van, vagy nincs.

( … )

 Fontos a kísérletezés, hiszen ez viszi előre a zenét. De aki csak ezzel foglalkozik, könnyen belebukhat, mint ahogy ez sokakkal meg is történt. A csatában is az "élenjárók" vesznek el először. Aztán vannak, akik a kísérletek eredményeit felhasználva óriásit léptek előre. Én úgy vélem, hogy a két dolog ötvözése a helyes. Kísérletezni kell, de csak egy határon belül, amely még elfogadható kompromisszum a zeneszerző számára. Amikor a Palestrina-stílust tanítottam, gyakran elgondolkoztam azon, mi az, amitől olyan tökéletesek Palestrina művei. Aztán rájöttem a "titokra": egyszerű, szép, jól énekelhető szólamokat kell írni, olyanokat, melyek szinte önálló dallamként is megállják a helyüket. Ha úgy alkotjuk meg a kórusművet, hogy minden szólamát szívesen éneklik, nyert ügyünk van.

 

 

 A hatalomnak nincs bölcsessége, csak érdekei vannak. A hatalmi érdek teremtette a multikultúrát. Ez egy olyan kotyvalék, amelyben minden eredetiség megsemmisül. Olyan, mintha  a gulyáslevesbe mákostésztát kevernénk egy kis bambuszcsírával. A kultúrák az évszázadok során hatottak egymásra, úgy hogy magukba olvasztották az idegen hatást, de azzal nem keveredtek. A tiszta elemek összekeverése, zagyválása hanyatlást és pusztulást eredményez. Hasonlóan lehetetlen találmány a Világzene elnevezésü kisérlet.

 A tudomány és a pénz világa lehet nemzetközi a kultúra csak nemzeti lehet ( …)


A filozófusok olyanok, mint a kertészek a dzsungelban. Amit délelőtt nemesítenek, azt délután a vad természet visszahódítja. Nehéz elérni, hogy bölcsesség, a jóság, a belátás és a szolidarítás felülkerekedjék ezen a megromlott világon. Ebben nem hiszek, pesszimista vagyok, noha magam is azon dolgozom, hogy ez megváltozzon.Meg kell, hogy változzon!





| Az Erdélyi Tündérkert Alapítvány és a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar közös honlapja | Lépjen kapcsolatba velünk |
| www.erdelyitunderkert.hu | www.marosszekikodalygyermekkar.hu | Cím: 4024 Debrecen, Szent Anna u. 20-26. |
| Postai címek: 545500 Szováta, Tavasz u. 91. Románia, 1092 Budapest, Knézich u. 5-7. | Telefon: +40 743 862 517, +36 30 689 01 67 |