Dimanikus idézet

„Az ember képzésével, nevelésével jobbá tehető a világ.” - Az iskolanővérek szabályzata

Kodály-vetélkedő

2007. A KÁRPÁT-MEDENCEI KODÁLY ZOLTÁN MŰVELTSÉGI VETÉLKEDŐ ÉLMÉNYEI

 

ERDÉLYBŐL

  

     A Tündérkert Iskola mozgó zeneiskola / énekes iskola, amit az Erdélyi Tündérkert Alapítvány tart fenn.  Az alapítvány pedig a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek rendjének missziója. Szováta és néhány nyárádmenti falu tartozik hozzánk. Hét közben kijárunk a falvakba, szombatonként pedig közös kóruspróbára, műveltségi hétvégére összegyűjtjük a gyerekeket, többnyire Szovátán. A képzés részei még az iskolai szünetekben tartott intenzív szakmai táborok.

     A Kodály-vetélkedőre való készület hétköznap délutánonként vagy kicsi falusi iskolákban, a kihülőben lévő cserépkályhák mellé telepedve, vagy családoknál, pici konyhákban, szobákban zajlott, ahol hol a házigazda gyerek táplálta a tüzet, hol a szülei tettek a tűzre, bekapcsolódva a tanulásba (...este a székelyeknél...) Hétvégenként néhányszor összeszedtük a gyerekeket, behoztuk őket Szovátára, s sok játék, vidámság, csokoládé (hála Szigeti Antal atyának és Stengel úrnak!) és mandarin kíséretében zajlott a több órás készület.

     Munkatársammal és barátommal: Czakó Gabival együtt vágtunk bele ebbe a kalandba a Kodály-év áprilisában. Méltó volt a Kodály-évhez az a sok olvasás, beszélgetés, ami szinte napi programot jelentett. Óriási tanulási, fejlődési lehetőséget jelentett számomra különösen azért, mert mindketten „Kodályos” neveltetésűek vagyunk, és ez mindkettőnk számára sokat jelent. Napi felismerés volt ebben az évben, hogy tényleg: Kodálynak minden szava IGAZ!

 

     Az, hogy  a tudás, s a tudás megszerzésének útja mindvégig élmény maradt a gyerekek számára a verseny készületi időszakában, sehol sem volt rossz szájízű, izzadtságos munka, köszönhető annak is, hogy a „kodályozás” a szabadidő „édes tevékenysége” volt: a játék, a találkozás kapcsolódik hozzá. „Amikor már elvégeztük az iskolai munkát, házi munkát, megraktuk a tüzet… amikor már a kistestvérünkre anyuka vigyáz,” akkor következhettek a nap édes percei, órái: az ajándék, a ráadás, a kikapcsolódás kedves tevékenysége: zenehallgatás, olvasgatás, tanulás-élmény.

 

   Nagyon szép mozzanata volt a Kodály-versenynek, hogy csak a Kárpát-medence térképével a kezünkben tudtunk rá autentikusan készülni. Kodállyal együtt jár, hogy ismerjük a Felvidéket, Erdélyt, Bukovinát, Dunántúlt, Budapestet. A Kárpát-medence földrajza evidenciává vált: az erdélyi gyerekeknek Magyarországot, a magyarországiaknak Erdélyt és a Felvidéket kellett tanulmányozni, s ilyen módon a Kárpát-medencét egységként élhettük meg. Segítette ez a határon túli gyerekeket abban, hogy odatartozásukat valóságosan átérezzék, s ez az élmény számukra nem a mindennapok élménye. Ezért is volt ünnep ez a készülődés, tanulás

 

A készület során voltunk  Gyimesben, népzene táborban, Szovátán, kórustáborban, Mikházán néptánctáborban, jártunk „Kodály nyomában” Kecskeméten, a Kodály Intézetben (kedves volt tanárom, Ittzésné Kövendi Kata vezetésével) s a vasútállomáson, Budapesten a Kodály Emlékmúzeumban s a Hagyományok Házában a Kodály népzene-kiállításának megnyitóján, a Bazilikában, a Psalmus főpróbáján. Láttuk a régi Zeneakadémiát meg az újat. Az Operaházban amikor a gyönyörű díszítést mutogatta, aki körbevezetett, a gyerekek hangosan felkiáltottak: „Nézd már, Basilides Mária!” „Oda nézz, Bartók Béla!”, s mindannyian odaszaladtak. Az emberek csak néztek: milyen érdekesek ezek a gyerekek, mért örülnek annyira....

 

Balla Erzsike, Orbán Csaba., Salat Csilla, Lokodi Anna, Jakab Erzsike, Bereczki Évi

a verseny előtti pillanatokban Kecskeméten

 

·       

Az elődöntő fényes győzelme után (majdnem 20 ponttal előztük meg a második helyezett csapatot) hazaszállítottuk a gyerekeket. Jobbágytelkére érvén olyan sötétség fogadott minket, hogy azt hittük, eltűnt a falu. Nem tűnt el, csak elvették az áramot. A teljes sötétségbe borult házakból lelkes, hálás szülők jöttek elő, volt, aki sírt örömében a jó hírt hallván. .

·       

Nyíregyházára  középdöntőre megérkezvén hamar kiderült, hogy csak mi vagyunk határon túliak a versenyen, mert két másik határon túli csapat (Erélyből illetve Kárpátaljáról) nem érkezett meg. Érezhető volt a gyerekeken, hogy kicsit elkezdett remegni a lábuk meg a hangjuk, elbizonytalanodtak, elárvultak. Hamarosan megszólalt Csaba bölcsen: „Ha Kodály velünk, ki ellenünk!” Harsány nevetésbe tört ki az imént még kissé szárnyaszegett székely „sereg”, ez újra energiát adott a székelyruhás, messziről jött gyerekeknek. Amikor beléptek a terembe, újabb energia érkezett a zsűritagok és a játékvezetők kedves, biztató, baráti szavaiból. Amikor a középdöntőn is sikeresen szerepeltek a gyerekek, s kihirdették az eredményt, szűkszavú sofőrünk, Ernő bácsi könnyei bizony kicsordultak. Bár a nyolc órás mikrobuszozás alatt elkápráztatták a gyerekek a tudásukkal, de saját bevallása szerint biztosra vette, hogy az anyaországiak fognak győzni, hiszen „ez mindig így szokott lenni”, ő „még csak ilyet látott”.

·       

A nyíregyházi középdöntő (december 2-a) és a kecskeméti  döntő közt két hét telt el. Amíg az anyaországi csapatok teljes gőzzel készültek a döntőre – úgy hallottuk, volt, akit az iskolából is elengedtek napokra - , az erdélyi hetedik-nyolcadikos gyerekek a román állam által előírt központi felvételi vizsgadolgozatokra koncentráltak. Ezek az un. „egységes dolgozatok” meghatározóak a gyerekek jövője szempontjából. A román nyelv és irodalom különösen is rettegett a székely gyerekek számára, akik a román anyanyelvűekkel egyenlő követelmények elé vannak állítva, dacára annak, hogy tiszta magyar környezetben élnek, s nem tudnak románul. A székelyföldi gyerekek nagy százaléka nem tud átmenni a román vizsgán, ezért csak szakiskolába mehet, ahol esetleg érettségit sem szerez, s az egyetemi tanulmányoktól, s az értelmiségi pályától már hetedik-nyolcadik osztályban elzáratik. Itt sok esetben igen jó képességű gyerekekről van szó, akik Magyarországon egyetemet végeznének, Székelyföldön pedig marad a fizikai munka vagy a szakmunka. Talán ezért is van, hogy a kétkezi munkások olyan átlagon felül intelligensek.  Nos, tanítványaink a középdöntő s a döntő időszakában ezekkel a vizsgadolgozatokkal küzdöttek. November 30-án volt a magyar dolgozat, december 5-én a matematika, december 10-én Románia földrajza (románul), s 14-én a rettegett román nyelv és irodalom. Mi 15-én indultunk Kecskemétre, így a járműveken s a várakozások ideje alatt tudtunk készülni a döntőre.

·       

Nagyon kedves emléke a versenyeknek a zsűritagok és a játékvezetők kedves biztatása, jóindulata, ahogyan a székelyruhás gyerekeket szerették, s ezt ki is fejezték.

·       

A döntő előtti este a kecskeméti szállodában szellőztetvén kinéztek az ablakon a gyerekek. Éppen ráláttak egy másik nyitott ablakra, ahol szintén versenyző gyerekek kémlelték a kecskeméti éjszakát. Természetesen szóba álltak egymással. Kiderült, hogy a marosvásárhelyi „Bólyais” gimnazisták voltak. A két Maros megyei csapat párbeszéde: „Nem izgultok?” – kérdezik a gimnazisták. „Nem” – mondja egykedvűen Anna – „mi nem győzni jöttünk, hanem játszani...” A nagyok is elképedtek a kicsi bölcsességén.

·       

Én magam volt kecskeméti Kodály-iskolás diákként az egykori kecskeméti Kodály-iskola szellemét, Kodály Tanár Úr szellemi hagyatékának közelségét Erdélyben találtam meg: az éneklés szeretetét, a tiszta, romlatlan gyerekeket, szülőket, a körjátékozni szerető gyerekeket (akár felsősök, sőt gimnazisták is), ahol a Kodály-muzsika igazmondás a gyerekek szájából, hiszen még tudnak imádkozni, őszintén örülni, hálásnak lenni, őszinte érzéseik vannak, közel vannak a népszokásokhoz, tudják, mi a küzdelem, a kemény sors.

·       

Kodályt azért szeretem,

- mert elment a kis falvakba a kicsi kunyhók lakóihoz

      - mert a gyökereiből akarta megújítani a magyarságot

      - mert szereti a „vidéket”

      - mert szereti a magyar történelmet

      - mert hisz az értékekben, az igaz és tiszta dolgokban

      - mert erővel képviseli a jót

      - mert az éneklésre biztat

      - mert szereti a gyerekeket

      - mert szépen, igényesen használja a magyar nyelvet

      - mert talpon tudott maradni, önmaga tudott maradni, hű tudott maradni minden helyzetben

      - mert nagyon jó énekelni, hallgatni, tanítani a műveit

      - nem politizált, mégis politika volt minden népdal, amit összegyűjtött, minden hangjegy,    amit leírt, minden óra, amit megtartott.

Mi sem politizáltunk a Kodály-versenyen, mégis a hiszem, hogy a magvak elültetődtek ezeknek a gyerekeknek, szüleiknek, társaiknak, tanáraiknak a szívében.

·       

A kecskeméti döntőre oda-vissza repülővel utaztunk – a szervezők, és az alapítványunk jóvoltából. Miután a kecskeméti piaristák segítségével hamar felbuszoztunk a reptérre, kiderült, hogy ötven percet késik a gép. A reptéren „Ország-város-fiú-lány”-t játszottunk. Először csak az tűnt fel, hogy a város mellett a székely gyerekek falut is írnak egy külön rubrikába. Az utolsó rubrika viszont ez lett: „Kodály”, s amikor „P” betűvel kellett írni, akkor írták Péczely Saroltát, a Psalmus Hungricust, a „B” betűnél a Bicínia Hungaricá-t, Budapestet, Berlint, Bartókot, Balázs Bélát. A legkedvesebb az volt, hogy amikor „V” betűvel kellett fiúnevet mondani, Csilla Villibárdot írta, ugyanis tanulmányainkban szerepelt Danczi Villibárd, a győri bencés gimnázium igazgatója, akinek Kodály levelet írt egyszer.

·       

Felültünk a késett repülőre annak reményében, hogy egy óra múlva otthon leszünk. Gyönyörű tiszta volt az idő, közelinek tűnt a föld, végig láttuk a havas hegyeket a délutáni napfényben, elkápráztatóan szép volt. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor – kb 10 perccel a leszállás előtt, kb. Kolozsvár magasságában – körözni kezdett a gépünk a levegőben, és hamarosan bejelentették, hogy sajnos a marosvásárhelyi reptér nem alkalmas a leszállásra a nagy köd miatt, így visszarepülünk Budapestre. Nagyon örültek a székely gyerekek! Akik nem értették a magyar bemondást, igencsak nézelődtek, hogy minek örülnek a gyerekek. Amikor azonban angolul is elhangzott, az utasok többségén inkább kisebb pánik tört ki, a gyerekeink öröme azonban felhőtlen volt: vissza Budapestre! Az anyaország magához ölelő mozdulatát láttam ebben az eseményben. S valóban újabb élmények következtek: taxi, szálloda, éttermi vacsora, TV-nézés a szállodai szobában, s a TV-ben mi vagyunk – igen nagy kedvességgel emlegetve, másnap luxusreggeli, újra taxi, újra repülő, csodálatos fények a felhők fölött, s bár átköltöttük a Kodály-gyűjtötte népdalt: „Ha felülök, csuhaj, ha felülök repülő tetejére, Isten tudja, csuhaj, Isten tudja, hol szállok ki belőle...”, azért a második próbálkozásra már Marosvásárhelyen landoltunk. Ennek körülbelül ugyanannyira örültünk, mint egy nappal előbb a budapesti megérkezésnek!

·       

Amikor a szállodában néztük a TV-t, a hírekben elhangzott Simontornya neve. „Halljátok, Simontornya?!” „Gyerekek, miért érdekes Simontornya?” „Hát mert szerepel a kedvenc művemben: Kormos Pistát Simontornyán megfogták…”- mondta őszinte örömmel Csilla. Így kerülnek közelebb magyarhonhoz az elszakadt részekről – akár még a népdalok szövegével is.

·       

A vetélkedőhöz kapcsolódó jó ízű új közös fogalmaink:

           - „kodályozás”: jelenti ez a játékot, az élményt, az együttlétet, a találkozást,  a szellemi kalandot, eddig ismert képességeink határainak kitágítását.

           - „Kodály-dosszié”: „Kodály és én”, „Kodály és mi” saját készítésű montázzsal borítottuk dossziéinkat még a nyár elején, melyben tanulmányaink gyülekeztek. Decemberre a legjobbak dossziéja elrongyosodott.

           - „Kodály-társasjáték” A Psalmus témájának és a Fölszállott a páva hangjain lépkedve „időt” nyerünk a játék közben, illetve hasznosan „töltjük az időnket” Kodály Zoltán nyomában járva: szimfonikus táncot komponálunk, Galyatetőre megyünk sízni, előadást tartunk a Magyar Tudományos Akadémián vagy éppen népdalgyűjtő útra indulunk Nyitra megyébe. A különböző színű hangjegyekhez kapcsolódó feladatok: zenefelismerés, életrajzi illetve művekhez kapcsolódó kérdések, népdaléneklés, éneklés az Ötfokú zenéből, pásztorfurulyázás, térképismeret. Játszottunk kettő, három, hat fős csapatokban, s a végén egyénileg, illetve a tanáraink ellen. Amellett, hogy sokat tanultunk a „Kodály-társasjáték” segítségével, a játék, a nevetés élménye kísérte ezt a félévet. (Szeretnénk majd szélesebb körben is „élménnyé” tenni saját feltalálású társasjátékunkat.)

·       

Régóta vártuk már a díjkiosztó gálahangverseny Psalmus Hungaricus előadását. Júniusban kaptuk meg a zenehallgatási anyagot, de Annának júliusra már kedvenc művévé vált a Psalmus: „Néhány résznél szinte borzong a hátam.” „Különben is sokszor borzong a hátam, onnan tudom, hogy valami nagyon tetszik.” Sokszor meghallgattuk a teljes művet, szinte hangról hangra ismerték a gyerekek. Ezért is volt olyan nagy élmény a Katona József Színházban élőben meghallgatni.

·       

Amikor kihirdették az eredményt a két első versenyen, ahol az erdélyi gyerekek elsők lettek, feltűnő volt, hogy nem törtek ki hangos üdvrivalgásba, s nem ugrottak egymás nyakába, a filmekben látott „happy” mozdulatokkal. Szép szelíden, tisztelettudóan ültek és mosolyogtak  Azért amikor a szállodai szobában néztük a Duna Tv-t, és kívülről láthattuk, mennyire szerettek minket a Kodály-versenyen, őszintén és spontán módon kitört a gyerekekből az öröm: ugráltak az ágyon, ölelgették egymást, énekeltek.

·       

Örömteli felismerés volt számunkra Kodály Zoltán erdélyi kötődéseinek tanulmányozása. Gondolok itt a népdalgyűjtő utakra, de emellett azokra a kórusokra, kórusvezetőkre, akik hamar felismerték az ő eszmei jelentőségét, és lelkesen kapcsolatba léptek a szerzővel. Domokos Pál Péter csikszeredai példaképünk, Nagy István, a kolozsvári karnagy. Kolozsváron valaha nagyon szerették Kodályt, ő is szívesen látogatott a városba nem egyszer, s az iskolanővérek – elődeink – által vezetett Mariánum kórusa sok Kodály művet énekelt. Nem véletlen, hogy az iskolanővérek volt diákjai olyan nagy szeretettel emlékeznek Kodály Tanár Úrra, s művei éneklésének élményére. Örülünk neki, hogy a mai tanítványok is közel kerülnek a nagy népnevelő óriáshoz, „akinek térdén egy nemzet lovagol”.

·       

Élmény volt az is, hogy együtt dolgozhattam egy olyan zenepedagógussal, akivel közös az értékrendünk muzsikában, kultúrában, emberségben. Közelről látva Czakó Gabi tanítási „módszerét” én magam is formálódtam. Legmeghatározóbb az ő gyakorlatban is megélt emberképe: a gyerekekben mélyen tiszteli a bennük rejlő lehetőségeket. Mindig pozitívan áll a gyerekekhez, nagy bizalmat ad annak, aki hagyja magát vezetni, tanítani. Rajongva szereti a kicsi embereket, a legjobbat látja meg bennük. Csodálatosan tud lelkesíteni, s ébren tartja a gyerekek (s a felnőttek) lelkesedését. Egész végig játék, élmény volt a tudás megszerzése, s ez köszönhető volt az ő sugárzó személyiségének. A gyerekeket nagy teljesítményre sarkallta a közös szellemi kaland öröme. Gabinak köszönhető, hogy mindvégig nem szakadtunk el a Kodály-muzsikától, nem vesztünk el a tények és adatok dzsungelében, s nem vált memória-bravúrrá a készület. Újra meg újra meghallgattuk közösen a műveket, egyre jobban megszeretve magát a muzsikát, amiért történt az egész vetélkedő.

·       

Kodály  gondolatát: azt, hogy a népi kultúrától/val/ból vezet az út a nemzeti „magas” kultúráig, ezt próbálgatjuk mi is, ezzel kísérletezünk a mindennapi tanításban. Úgy látjuk, igaza van a Mesternek.

·       

Amikor mi négy évvel ezelőtt átléptük a határt, hogy Erdélyben telepedjünk le, hogy a magyar kultúra kincseit hozzuk a kisebbségben élő székelyföldi magyar gyerekeknek, tele volt a szívünk a Kodály tanár úrtól jövő ösztönzéssel. Sokféle csatornán keresztül kaptuk elhivatottságunkat a magyar zenei kultúra iránt: Kardos Pál Tanár Úr, Rozgonyi Éva Tanárnő  közös mestereink. Szőnyi Erzsébet Tanárnő megtisztelő, szerető figyelme által új lendületet nyerünk. Ebben az ünnepi évben külön hálásak vagyunk nekik.

·       

A Tündérkert Iskola nem hagyományos „zeneiskola”, biztosan sokkal nagyobb dolgok  történnek „zenei berkekben”. Mi a  zene „ürügyén” szeretnénk megtalálni a legkisebbek szívéhez vezető  utat.   Ebben Kodály Zoltán  útitársunk.

·       

És abban a hitben folytatjuk tovább azt, amit elkezdtünk, hogy Kodály Tanár Úr kézen fogott bennünket, az „ő nyomdokain járva” járunk továbbra is faluról falura, elárvult, elszegényedett erdélyi magyar településekben tehetségek után kutatva. Nem gondoltuk, hogy Kodály mennyire él napjainkban is, hogy mennyivel erősebb a politikánál az ő szelleme, hogy így össze tudja fogni ezeket a kicsi magyarokat.





| Az Erdélyi Tündérkert Alapítvány és a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar közös honlapja | Lépjen kapcsolatba velünk |
| www.erdelyitunderkert.hu | www.marosszekikodalygyermekkar.hu | Cím: 4024 Debrecen, Szent Anna u. 20-26. |
| Postai címek: 545500 Szováta, Tavasz u. 91. Románia, 1092 Budapest, Knézich u. 5-7. | Telefon: +40 743 862 517, +36 30 689 01 67 |