Dimanikus idézet

„Minden jó kicsiben kezdődik.” - Boldog Terézia anya

Márkus Etelka

Márkus Etelka, a Román Televízió Magyar Adásának szerkesztője, Kolozsvár

Picinyeim

 

Ritkán  adatik meg egy televízió szerkesztőnek , hogy nyilvánosan leírhassa, közzétegye egy filmezés tapasztalatait.  Azt hiszem, van rólunk egy kialakult kép, és egy forgatás kellemetlenségei ezen csak  rontanak. Fordítva? Szinte egy év telt el amióta tudomást szereztem a szovátai iskolanővérekről. Aztán terveztem  a karácsonyi műsort és eszembe jutottak. Sokat nem tudtam róluk és egyáltalán a Rendről.  Ilyenkor minden információba kapaszkodom.  A megelőző telefonbeszélgetést szándékosan nyújtottam.  Csak halljam minél tovább Vera nővér hangját, hogyan fűzi a szavakat, mi a fontos neki, mi lehet bennünk a közös, szerettem volna „kitalálni” őt,  rossz tévés tapasztalatokról beszélt,  végül kiegyeztünk, hogy itt nem Róla és rólam van szó, hanem egy misszióról, a médiamisszióról, mint ahogy számukra is a zene egy missziós eszköz. Ha tudta volna, hogy én mennyire drukkoltam! És elindultunk a Tündérkertbe.

Ki - ki tett  egy lépést a másik felé,  lassan egymás közelébe kerültünk és kiderült, hogy sok közös pontunk van: én is tanítottam három évet egy csángó falúban, ők is foglalkoznak csángó gyerekekkel,  szociális problémákat próbálnak orvosolni, a munkám mellett magam is ezt teszem önkéntesként, sőt még hasonló képzéseink is voltak. Este ideadtak egy emlékkönyvet, „Az erdélyi iskolanővérek nyomában”,  éjszaka elolvastam.  Sok mindent megértettem, de ami út, híd, cél  lesz –remélem- egykor nekem is, Terézia anya szavai: „Többet beszéljünk Istennek a gyerekről, mint a gyermeknek Istenről”. Ekkor már szerettem volna nemcsak „kitalálni”, de „megtanulni” is őket. 

 

„Azért akarok zenetanár lenni, mert úgy ösztönöz engem, hogy  magyarországi nővérek, semmi közük Erdélyhez és mégis ide jönnek a szegény falvakba és törődnek avval, hogy itt is legyen kultúra és zeneműveltség és én is szeretném ezt folytatni...” – mondja Erzsébet, aki ma már a székelyudvarhelyi Palló Imre zenelíceum  diákja. Első hallásra nem logikus a kijelentése. Zenetanár, mert  példát kapott az áldozatkészségre  és azt zenetanártól kapta? De kihallik, hogy ennél sokkal többet mond: „törődni akarok másokkal, mert velem is törődtek”.   Szerény körülmények között nőtt fel, sokgyerekes családban. Tehetségére felfigyeltek és a nővérek készítették fel, hogy bejuthasson a középiskolába. De megismerhettem egy édesanyát, akinek kislánya a dombon, gyalog megy keresztül a szomszédfaluba a kóruspróbára és  maga az anyuka is kórista. El akarta mondani, hogy most azt kapja, ami kimaradt a gyerekkorából, de elcsúszik a mondat és helyette magát az elvesztett gyerekkort említi. Mert egy Tündérkertben ez is lehetséges: felnőttként megtalálni a gyerekkort.

 

Bőkezűek a Tündérkert lakói. És ami a legfontosabb: szabadok. Kisiskolás emlékek ugranak be, amikor a kórusban kötelező volt testhez szorított kézzel állni és csodálkoztunk, amikor véletlenül egy-egy nyugati gyerekkórust láttunk  a kommunista nemzeti adón, mert azok a gyerekek éneklés közben mozoghattak. És ahogy néztem a kolozsvári adventi hangversenyen a kórusokat az volt az érzésem, hogy a Tündérkert kis lakói, a Kodály kórus kis énekesei szabadok,  ők látják Morc apót és megérintik,  valahol a magasban járnak a Glóriát énekelve, a pásztortánc éneklése közben megmelegednek a pásztortűz körül. Érzelmi intelligencia- mondhatnánk szaknyelven, mert a Tündérkertben azt is „osztogatják”. 

Aki van annak még adnak, mert Gabi nővér mondja, hogy ezek a gyerekek mérhetetlenül gazdagok, a szüleik a szabadidejüket ajándékozzák nekik. És emellé kapják az igazi lelki táplálékot a zenén keresztül,  kapják akár a hely szabadságát, hiszen utazhatnak és úgy nőnek fel, hogy áldozatot hozni  meg kell tanulni,  kapják az identitást, a sorsot meghatározó értékrendet. Mégis ami ezt a közvetített értékrendet stabillá teszi z a tudatosítás: ők tudatosan lesznek szabadok és innen már csak egy lépés, hogy hitüket is szabadon vállalhassák. Így áll össze bennem a kép, így értelmezem azt, hogy „a zene csak eszköz” az evangelizálásra.

 

 „Picinyeim”, hallom ahogy Gabi szólongatja a gyerekeket, mondja és tekintetével is féltve öleli magához a bárányokat. Velük vannak  a sikertelenségeikben,  visszatükrözik örömeiket,  jó lenne ha több lenne belőlük – fogalmaz nyersen Incze Dénes plébános,  értjük mi a kérést  és továbbítom.

 

Végül egy film akkor értékes, ha van utóélete. Ha nem zárul le avval, hogy adásba kerül. És attól válik hitelessé ha közösen készítjük. Most már mosolygok azon, hogy a  kezdeti tartózkodás  elmúlta után, a forgatás második napján már kész forgatókönyvvel vártak a nővérek.  Remélem a mai technika eszközeinek segítségével, akár a rend honlapján , mindenki számára láthatóvá, elérhetővé válik  egy vizuálisan is megfogalmazott és újrafogalmazott, mindannyiunk számára elérhető Tündérkert. 

 

Kedves Gabi és Vera!  Ha egyetlen szóban kellene megfogalmazzam amit ti tesztek, akkor azt mondanám, hogy KOMMUNIÓ.  Köszönöm, hogy én is kaptam egy ajándék-lehetőséget a Tündérkertben.

 

Kolozsvár, 2010-03-14.

 

Ki sem pihentem magam, mentünk hétfőn Felsőnyárádmentére az iskola nővérekkel. Két nővér, azaz egy és másik társult tag, azaz harmadrendi mint mi, csakhogy náluk a harmadrendit is számba veszik és akár élhet is a rendes apácákkal. Gabi TT Szentendrén volt zenetanárnő. Szerintem soha nem érezte hogy felszabadul és elmondhatja valamilyen formában ami benne van, meg tudom érteni, mert nekem is eljött az idő amikor kitörtem, aztán eltemette a festő férjét és neki vágott a nagyvilágnak. Vera rendes apáca, ő is zenetanárnő és amikor az iskolanővérek elindultak misszióba ezelőtt öt évvel, akkor ő kitalálta, hogy nemcsak Afrikába lehet menni, eljöttek Szovátára, hogy a Felsőnyárádmenti kis falukat megmozgassák. És lett élet, már a szülőknek is kórusuk van, a gyerekkórussal Bécsig jutottak, ösztöndíj rendszert alakítottak ki, akik támogatják őket maguk sem gazdag emberek, többnyire Magyarországról. Nincs tele a kamrájuk, szerényen élnek. A zenét úgy tanítják, hogy közben alakítsák a gyerekek érzésvilágát,  beléjük táplálják a kultúrát, ismernek minden egyes családot. A forgatást szombaton folytatjuk, amikor Kolozsváron lesz fellépésük. Ebből lesz kerek a történet. Meg voltak lepődve tőlem, valahogy eddig más tapasztalatuk volt a tévével és a tévésekkel. Azt is írták a könyvbe amit adtak, hogy Etelkának, a legkedvesebb és legempatikusabb riporternőnek akit eddig megismertünk. És tanultam még valamit tőlük, azonkívül, hogy egy kis önbizalmat kaptam - mert az tudod, hogy nálam eléggé hiányzik-, hogy "evezés közben nem lehet naplót írni".

Volt még a könyvben néhány gondolat és elbeszélés. Pl. arról, miért kezd el az ember egy idő után kevesebbet beszélni és miért lesz magányos egy vezető. A befelefordulásról, a csendben történő lépésekről.






| Az Erdélyi Tündérkert Alapítvány és a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar közös honlapja | Lépjen kapcsolatba velünk |
| www.erdelyitunderkert.hu | www.marosszekikodalygyermekkar.hu | Cím: 4024 Debrecen, Szent Anna u. 20-26. |
| Postai címek: 545500 Szováta, Tavasz u. 91. Románia, 1092 Budapest, Knézich u. 5-7. | Telefon: +40 743 862 517, +36 30 689 01 67 |