Dimanikus idézet

„Kultúrát nem lehet örökölni. Kultúra annyi, mint tanulás; megszerezni, színvonalon tartani nehéz, elveszíteni könnyű.” - Kodály Zoltán

Tündérkert Erdélyben

2008. Új Ember: Tündérkert Erdélyben – Komlósi Gyöngyi

 

Azt, hogy a Tündérkert Erdélyben volt, Móricz Zsigmond híres regénye óta minden irodalmat és történelmet szerető és olvasó idős és fiatal tudja Magyarországon. Azt azonban, hogy egy Tündérkert ma is van Erdélyben, minél több – népünk és nemzetünk sorsát és kultúráját szívén viselő – embernek tudnia kell. De mi is az a Tündérkert? Pontosan az, amit neve felidéz bennünk: számtalan vidám és boldog, mosolygós arcú gyerek, akik örülnek, ha együtt lehetnek, énekelhetnek, táncolhatnak és játszhatnak. De mint minden csoda mögött és körül: ezt is sok szenvedés, sok munka, sok áldozat és lelki erő teremtette meg, s tartja – amíg tarthatja – életben.

 

A Szegény Iskolanővérek rendje a ma már Romániához, akkoriban még hazánkhoz tartozó városokba 150 évvel ezelőtt, 1858-ban telepedett le. Először Temesváron, majd Aradon, Désen, Nagyszentmiklóson, Lippán és Kolozsváron kezdtek bele abba a munkába, amit Bajorországban Gerhardinger Terézia indított el: a szegény lányok nevelésébe és oktatásába. A nővérek azóta is legfőbb feladatuknak ezt tartják a világ számos országában. A rájuk hagyott karizma: a tanítás, amely életre szóló ajándék lehet a fiatalok számára. Sokan ismerik őket hazánkban, hiszen ez volt az egyetlen női rend, amelyet a II. világháború után működni engedett az állam: ők tanítottak a budapesti Patrona Hungariaeban és a debreceni Svetitsben. A rendszerváltás utáni években aztán visszakapták szegedi és makói iskoláikat, sőt, a határainkon túli, magyar lakta vidékeken is missziókat alapíthattak.

 

E szabadabb lehetőségeket kihasználva indult el Erdélybe egy nap Vera nővér is az akkori tartományfőnök bíztatásával és jóváhagyásával: húzta a szíve, a sorsa, a Gondviselés. Zeneakadémiát végzett, s azt gondolta, hogy ott, azon a tájon nemcsak taníthat, de tanulhat is: régi népdalokat, népdal-variánsokat, amelyeket már máshol rég elfeledtek, s amelyeket megtanulhat, lejegyezhet s idővel tovább is adhat. Több helyen megfordult, majd úgy döntött, hogy Szovátán telepedik meg. Döntését számos ok indokolta. Itt található például Böjte Csaba egyik gyermekotthona, a Szent József Ház, ahol vagy száz szegénysorsú gyermek lakik: olyanok, akiket szüleik nem tudnak eltartani, akiknek otthon nem jut sem hely, sem étel, sem ital. Aztán meg pár kilométerre találhatók a Nyárádmente apró, eldugott falvai: magas hegyek között megbúvó kis házak csoportjai. Ha más nem is, Hozsannáskönyvünk mindegyikünket erre a tájra köt: a hét falu egyikében, Mikházán élt és dolgozott az a Kájoni János, akinek lejegyzett énekei még ma is minden vasárnap felhangzanak templomainkban. Erdély rekatolizációja erről a vidékről indult el a 17. században, s a hét falut: Nyárádremetét, Mikházát, Nyárádköszvényest, Deményházát, Jobbágytelkét, Székelyhodost és Ehedet mind a mai napig „Szentföldnek” nevezik emiatt.

 

Erre a vidékre költözött 2004. szeptemberében Vera nővér társával Czakó Gabriellával - aki a Szegény Iskolanővérek Rendjének társult tagjai közé tartozik, elhivatott ének tanár, karvezető, nagyszerű nevelő személyiség - szovátai házukba, amely a Szent József Gyermekotthon közelében, a város szélén áll, néhány hónappal később tudtak csak beköltözni. Megtelepedésüket, munkájukat a kezdetektől fogva segítette a szovátai plébános, Oláh Domokos kanonok, a Teleki ház vezetője: Márton Zoltán, s természetesen a polgármester is. A gyermekotthonban és a szovátai 1-es számú iskolában kezdtek el gyermekekkel foglalkozni, igen foglalkozni, nem csak és nem elsősorban oktatni a kottaolvasás mégoly nehéz mesterségét. Itt többről és másról volt szó már a kezdetek kezdetén is. A kultúra, elsősorban természetesen a magyar kultúra megőrzése, erősítése sok esetben feltámasztása egy igen nehéz környezetben. Az ottani gyermekeket körülfogó világ ugyanis mindezt sok esetben nem tartja fontosnak. A magyar nyelvű, délelőtti oktatás még az elkötelezett tanárok mellett sem elégséges arra, hogy megteremtse az együvé tartozás, az évszázados történelmi gyökerekbe kapaszkodás érzését. Ezen a területen hosszú évtizedek óta élnek az emberek egy mást nyelvet beszélő, más kultúrájú állam szervezetében. A rendszerváltás utáni nyitás és az Európai Unióhoz való csatlakozás pedig elsősorban a fogyasztói társadalomra jellemző jelenségekkel lepte még csak meg az ott élőket. A zene oktatása és tanítása tehát – saját értékén túl – mégis inkább eszköz Gabi néni és Vera nővér kezében. A furulya csak a dallam könnyebb elsajátítására szolgál. A magyar népdalok messzebb viszik a gyerekeket, mint a pillanatnyi öröm: évezredes kultúrájuk, magyarságuk tiszteletére és őrzésére tanítja őket.

 

„A szél kihívására a fa gyökereivel válaszol” – áll a 150. évfordulójukat ünneplő iskolanővérek mottója egy éve minden rendezvényük kiadványán. Ez állt májusban, a Szovátán és Nyárád-mentén tartott ünnepségek emléklapján is. S hogy mit is lehet ünnepelni egy ilyen helyen? Azt, hogy mára már hétről hétre több, mint 300 gyermekkel foglalkozik minden anyagi érdek és hozzájárulás nélkül Vera és Gabi azon a helyen. Azt, hogy nemcsak a szovátai iskolában és a Szent József Házban folynak délután zeneórák, hanem Mikházán, Jobbágytelkén és Nyárádremetén is. Azt, hogy mostanra legalább már egy egészen kis autójuk is van, amelynek a hátsó ülésén sokszor hat-nyolc gyerek szorong sáros gumicsizmába, hogy eljussanak egy-egy próba és közös éneklés helyszínére Deményházáról, Nyárádköszvényesről, Székelyhodosról és Ehedről a tíz-tizenkét-tizennégy éves forma fiúk és lányok. Azt, hogy Gál Lajos, a nyárádremetei polgármester, aki erején felül segíti e munkát, sóhajtva emlékezik vissza: az ő generációjának még nem jutott osztályrészül az a csoda, hogy hétről hétre átélhesse a magyar közösségbe tartozás boldog érzését. Azt, hogy minden hétvégén 60-80 gyerek is összegyűlik a szovátai kultúrházba, hogy furulyázzon, énekeljen és táncoljon, s azt, hogy van, aki a kultúrházat rendbetegye számukra. Azt, hogy e rövid néhány év alatt olyan kórusuk lett, amellyel már országos versenyen is helyezést értek el. Azt, hogy pályázatok segítségével már Magyarországra is eljutottak azok a gyerekek, akik különben még Kolozsvárt sem tudták volna meglátogatni. Azt, hogy nyáron legalább egy-egy tábort lehet tartani a szovátai Teleki ház kempingjében, ahol játszani is lehet, sőt, még kézműveskedni is. Azt, hogyha a hidegtől fagyos kezekkel, de legalább fedél alatt lehet hétről hétre olyan élményekkel eltelni, amit még haza is lehet vinni. Azt, hogy a hazatérő gyermekek még otthon is meleget tudnak árasztani...

 

Három napig néztem a gyerekeket, hallgattam a történeteket: vidámakat és szívszorítókat azokról a családokról, akik között a nővérek dolgoznak. „És az a széphangú kislány kicsoda, aki a Kinn a bárány, benn a farkas játékban a farkas volt?” „Hogyhogy ezek a nagyfiúk még énekelnek nálatok?” S ehhez hasonló számtalan kérdésemre számtalan válasz érkezett. Végül azért azt is megkérdeztem, mit gondolnak: meddig és hogyan lehet és kell ezt csinálni. A válaszon nem lepődtem meg, de azóta is sokszor eszembe jut. Hogy a helyük nekik a világban ott van, ahol vannak, ez nem kérdés számukra. Nem egy helyre hívják őket, egyre távolabbi és távolabbi falvakból: menjenek el oda is, tegyenek ott is „csodát” a gyerekekkel. De ketten több helyre már eljutni nem lehet, s a hét hét napjánál többet dolgozni sem lehet. Álmokat azért ők is dédelgetnek, bár ezt már az eddigiekből is sejthettük: a jól működő, új dolgokat teremtő emberek mindig nagy álmodozók. Most például egy kisbusz az, ami sokat segítene rajtuk: több gyereket tudnának egyszerre ide-oda szállítani a kis falvak és Szováta között. Aztán van egy nagyobb álom is: egy egész ház, ami egy nagy-nagy kert közepén állna. A házban nagy próbaterem lenne, az emeleten hálószobák, sok-sok emeletes ággyal. A falakon szőttesek és képek lennének, a korondi vázákban virágok, s odagyűlnének közelről és távolról minden hétvégén és minden nyáron a gyerekek közelről és távolról egyaránt. Tündérkert lenne, csoda, s mint tudjuk a csodák mögött és körül... mindannyiunk áldozata ott állhatna.





| Az Erdélyi Tündérkert Alapítvány és a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermekkar közös honlapja | Lépjen kapcsolatba velünk |
| www.erdelyitunderkert.hu | www.marosszekikodalygyermekkar.hu | Cím: 4024 Debrecen, Szent Anna u. 20-26. |
| Postai címek: 545500 Szováta, Tavasz u. 91. Románia, 1092 Budapest, Knézich u. 5-7. | Telefon: +40 743 862 517, +36 30 689 01 67 |